Jellegzetesen székely író.

Írásművészetének, szépségeszményének, emberségének ihletforrása Farkaslaka, az "angyali falu". Már kora gyermekségétől magába szívta a hagyományok tiszteletét, a népszokások gyakorlását, a babonás hiedelmek iránti érdeklődést, a népköltészet szeretetét. Játékos képzelete a mindennapok valóságából - a "nehéz szegénység", a mostoha természeti viszonyok, a társadalmi elszigeteltség, a komor történelmi események - egy mesebeli világba menekíti.

Fogékonyságát a költői szépségek iránt édesanyja alakította: "Anyám virágos ágakat mutogatott nekem, melyeken harmatosak voltak a levelek, virágai játékosan villództak a változó fényben, s azoknak szirmai céltalanul szálldostak néha, mint a pelyhek".

A 11 gyermek (Tamási volt a negyedik a sorban), erejéhez mérten, kivette részét a mindennapi munkából, "... a faluban jobb kaszás nem volt, mint én nagyobbacska diákkoromban".
Mivel nyughatatlan, kíváncsi természete miatt, negyedikes elemista korában, baleset érte (elsült a kezében egy pisztoly, és egyik ujját leszakította), apja úgy határozott, hogy fiát taníttatni fogja. Székelyudvarhelyre, a katolikus gimnáziumba került, amelynek szerzetesi szigora ellen állandóan lázadozott.
Az iskolapadból 1917-ben az olasz frontra került. A háború után Kolozsváron elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, majd 1923-ban kivándorolt Amerikába. Kintlétét tíz évre tervezte, de három év múlva hazatért.
Kolozsváron telepedett le, és fontos szerepet játszott az erdélyi irodalmi életben. Az Erdélyi Helikon írói köréhez csatlakozott.
A második világháború idején támogatta a haladó erők háborúellenes összefogását. 1944-ben Budapestre költözött, itt élt haláláig, de lélekben soha nem hagyta el szülőföldjét.

Élményei hatására Tamási felfedezte a székely népi életet és lelkiséget az irodalom számára. "Az én írótermészetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem."
Művei példázatok, melyek lényege az élet értelmének keresése, a javító, segítő szándék. A székely észjárás, furfang, humor, a nyelvi fordulatok közel hozzák hőseit s a szülőföld világát.

Pályája csúcsát jelzik az 1930-as évek alkotásai. Legismertebb műve az Ábel-trilógia (Ábel a rengetegben - 1932, Ábel az országban - 1933, Ábel Amerikában - 1934).
A trilógia főszereplője Ábel, a talpraesett, furfangos, feleselő kedvű, derűs népi hős.

Ábel erdőpásztor a Hargitán - Ábel a rengetegben. A serdülő fiúnak is munkát kell vállalnia, mint ahogy Tamási családjában is minden gyermeknek megvolt a maga feladata (a legnagyobb fiúnak nyolc éves korától segítenie kellett a mezei munkában, a lányok a kisebb testvéreket dajkálták).
Ábelnek népmesei hősként próbákat kell kiállnia, de felülkerekedik ellenfelein. "Miként az állatnak a körmeivel s fogával kell harcolni, azonképpen az embernek az eszivel."
Magányában a Hargitán , a "világ tetején" a saját és a szegények sorsán gondokodik: "Hát hol az igazság?" "... a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az csak annyi, hogy az igazság széjjel van szórva."

Ábel a természet világából eljut a városba - Ábel az országban. Kalandjai során bepillantást nyer a városi élet mélységeibe. Szomorú élménye, hogy a polgári társadalom, a város elnyeli a tehetségeket. Végső kérdését, hogy "Mi célra vagyunk a világon?", egyelőre nem tudja megválaszolni.

A teljes kiábrándulás Amerikában következik be - Ábel Amerikában. Ábel ámul-bámul az Újvilágban, minden lenyűgözi, egyben kiábrándítja. Állásait sorban elveszti, mert képtelen a gépies, lélektelen munkavégzésre. Alapvető tapasztalata, hogy a pénz utáni hajsza eltorzította az embert. Közben a honvágy állandóan munkál a lelkében. A végső kérdésre itt kapja meg a választ: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne".
"... nem is lehetünk más célra ebben az életben, minthogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk."

A gazdasági válság megpróbáltatásai idején keletkezett Rendes feltámadás (1932) című novellája, amelyben szembeállítja a földi életet az utolsó ítélet napjával. Az író véleménye, hogy az igazságot a társadalomban a helyére kell tenni.
A székely falu világát idézik színjátékai is, a székely népi játékok.
A harmincas évek legsikerültebb alkotása az Énekes madár (1935), amelyben a jó győz a gonosz felett, a szerelem mindenhatóságát érzékeltetve.
Pályája utolsó szakaszában nehezen talált egyéni hangjára. Bölcső és bagoly (1953) című önéletrajzi alkotása jelezte az áttörést, a sikert. A mű vallomás a szülőföldről és népéről a gyermekkor felidézése, újraélése során.

Kívánsága szerint, halála után Farkaslakán temették el.