Erdély kisebbik magyarok lakta tömbje, több száz éves népi hagyományok bölcsője.
Elnevezését a honfoglaló magyarok itt letelepedett Kalota nemzetségéről kapta, első írásos említése 1443-ból származik.

Bánffyhunyad és Kolozsvár között számos látnivaló várja az utazót: fazsindelyes, festett kazettás mennyezetű műemléktemplomok szinte minden faluban, fatornácos parasztházak, kulturális rendezvények, táncház, élő népviselet hétköznapokon is, az ősi, hagyományos gazdálkodás, és végül, de talán legfontosabbként a vendégszeretet, amiben minden idelátogatónak része lehet.

A tájegység erőteljes magyar közösségeket is magába foglal, amelyek nagyon jól őrzik hagyományaikat és kultúrájukat. A hagyományőrzésben máig kiemelkedő az egyházak szerepe, a vallás meghatározó erő volt a vidék szellemi életében is.
Jankó János így ír az itt élő emberekről:
"A kalotaszegi magyarság mélyen vallásos, nem káromkodik, a templomot szorgalmasan látogatja, papját tiszteli és becsüli, tanácsát megfogadja. Vallásosság dolgában régi hagyományaihoz ragaszkodik. Kétségtelenül ez őszinte vallásosság egyik szép eredménye a magyarság nyugodt, mérsékelt gondolkozása, józan életfelfogása és nemes önérzete, melyről csak ritkán feledkezik meg."

A tájegység falvaiban az évszázadok óta őrzött szokások és hagyományok ma is lenyűgözőek. Az élő népi szokások közé tartozik a karácsonyi kántálás és betlehemezés, húsvéti locsolás, lakodalmi szokások és a szüreti bál. Vallási ünnepek alkalmával ünnepi öltözetben mennek a templomba, és az asszonyok hagyományos ételeket készítenek.
Kőrösfőn - és egyes szomszédos falvakban - nagy fejlődésen ment keresztül a népművészeti tárgyak készítése és forgalmazása. Fontosabb termékeik a kézi hímzésű párnák, ruhák, valamint a faragott fatárgyak.

Aki ellátogat Kalotaszegre, annak érdemes felkeresnie egy temetőt is, melyekről Kós Károly ezt írja:
"A mi temetőink nem bús, bánatos halotti házak. A mi temetőink nem halálra emlékeztetők, nem néznek az élőkre gödrös halotti szemmel. A mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökkévalót, a mi vénséges domboldali Kálvinista temetőink. És nincsen a világnak olyan vidám temetője, mint a miénkek. Az egész havasalján ott a legtöbb tarka virág. Amikor a temető virágzik, fehér és rózsaszínű minden fa, mintha hó lepné és véges-végig az egész cinterem földje csupa-csupa szagos virágszirom. Halottaink fejéhez nem állítunk komoly keresztet, sem rideg márványt mi, régi harcos pogány unokák. Csillagos, buzogányos fejfát tűzünk halottaink dombjára, selyem lobogósat szüzek sírjára, tollbokrétásat gyerekek fejéhez."
A temetők külön érdekessége, hogy a sírok mindig keletre néznek, és a halottat úgy fektetik bele, hogy a kelő nap az arcába süssön.